Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Irodalom


Moldova György

Ferencvárosi koktél

 

 

Gráf, a részeges jobbhalf

196… nyarán már a vak is látta, hogy Steinitz, a legendás Steinitz–Jascsák–Podhola fedezetsor utolsó tagja is kiöregedett. Mérkőzés közben kissámlit hordott magával, és fejelésnél arra állt fel, műfogsora folyton elgurult, és negyedórákig kereste a fűben. Ezentúl a szokásos szerdai edzőmérkőzéseinken különös figyelemmel kísértük az ellenfél fedezeteinek játékát, hátha megtaláljuk köztük Steinitz utódját.

Egy különösen meleg augusztusi napon a Spartacus Vörös Kefét, a kefekötő szövetkezet csapatát hívtuk meg. Huszonegy játékos vonult ki a pályára, már azt hittük, hogy az ellenfél tíz emberrel áll fel, mikor a játékoskijáróban megjelent egy vékony, szőke fiú.

Hátán az ötös szám jelezte, hogy a jobbfedezet posztját tölti be, de ezen kívül alig emlékeztetett futballistára. Egyik lábán rövid nejlonzoknit viselt és kalucsnit, a másikon vastag hegymászóharisnyát és papucsot, de még ennél is jobban megdöbbentett, hogy egy literes üvegben Hubertus likőrt hozott magával, az üveget az öntözőcsatorna vízzel telt vaskalitjába tette, nehogy a tűző napon átmelegedjen, utána felemelt karral játékra jelentkezett.

Az edzője rákiabált: Gráf, maga megint részeg! A jobbhalf derűsen bólintott, és beállt a helyére.

Ezen a délutánon csodát láttunk, uraim! Maguknak nem kell magyaráznom, mekkora fedezet volt Steinitz fénykorában, de ennek a szőke fiúnak a lábszárvédőjét se köthette meg. Átcselezte magát a védelmünkön, a gólvonalon megállt, és homlokára tett kézzel kereste, hol van valaki, akit még átjátszhat, majd méla undorral bepöccintette a labdát a hálóba.

Egy-egy sikeres akciója után Gráf azzal jutalmazta magát, hogy odament az öntözőcsatornához, és egy nagyot húzott a Hubertusból, de játékán ez nem látszott meg, sőt cselei a sűrű csuklástól csak még kiismerhetetlenebbé váltak. Gráf nagy taps közepette és üres üveggel vonult le a pályáról.

Tanácstalanul néztünk össze a szakosztály vezetőségével. Nem vitás, hogy Gráfra szükségünk volna, de szabad-e felvennünk a csapatba egy olyan játékost, aki egymaga megiszik öt termést?! Senki se merte vállalni a felelősséget, mindenki tőlem várta a döntést, én ugyanis angolparki vezetőállásom mellett mint tiszteletbeli főtitkár az Antialkoholista Szövetség munkáját is irányítottam. Hosszú töprengés után elvállaltam: a zöld-fehér színekért megpróbálom Gráfot jó útra téríteni.

Én tárgyaltam a Spartacus Vörös Kefe vezetőivel Gráf kiadatásáról, nem gördítettek akadályt az elé, hogy a fiú a Ferencvárosban fejlődhessen tovább, csak egy jelképes összeget kértek érte, tudniillik kétszáz darab százforintost, melyen minden rajta volt a Magyar Népköztársaság jelképe.

Hamarosan kiderült, hogy a feladat, melyre vállalkoztam, nehezebb, mint gondoltam volna. Gráfot a kefekötőknél teljesen elrontották, a tmk-n dolgozott mint lakatos, és még azt is elintézték neki, hogy munkaidőben se kelljen a műhelyben tartózkodnia, hanem a satut a kocsma bádogpultjára szerelték rá. A törzsdrukkerek szabályos lista szerint fizették neki a féldeciket, aki kétszer kimaradt, Gráf törölte a G. D. B. K., a „Gráf Dezső Baráti Kör” tagjainak névsorából.

Elhoztam a kefekötők tmk-jából, és benyomtam az üdítőital-gyárba ellenőrként. Régi albérletét is felmondta, helyettesemnél, az Antialkoholista Szövetség másodtitkáránál szereztem neki egy kis szobát.

Azt hittem, minden rendben van, jelentettem a szakosztály vezetőinek, hogy jobbhalfunkat sikerült kimentenem a fertőből, a meccs előtti szombat este csak túlzott lelkiismeretességből mentem el meglátogatni Dezsőt. Otthon ült, és Fekete Pétert játszott a házigazda gyerekeivel.

Képzelhetik megdöbbenésemet, mikor hajnali fél négykor rám telefonálnak a rendőrségről, hogy Dezső és egy másik, ugyancsak az eszméletlenségig részeg egyén, aki az Antialkoholista Szövetség másodtitkárának mondja magát, tettleg bántalmaztak egy lovas szobrot, azt állítva, hogy a szobor sértő megjegyzéseket tett rájuk.

Taxiba vágtam magam, és a helyszínre rohantam, Gráf Dezső még akkor is ott állt a lovas szobor előtt, és fenyegető mosollyal kérdezte:

– Kinek az anyja? Na most beszéljen: kinek az anyja lopott a Corvinban harisnyákat?

A rendőrség csak az én személyes felelősségemre bocsátotta szabadon.

Azon a vasárnapon a Fradi délelőtti meccset játszott, a kezdésig már alig volt hátra néhány óra. Féltem, ha Dezső nem tud játszani, mindenki engem okol majd, aki kezességet vállaltam érte, megpróbáltam a lehetetlent.

Beültem vele egy kávéházba, belédiktáltam tíz dupla feketekávét és a kávéház tavalyról megmaradt teljes pogácsakészletét. Negyed tízkor végre elkezdett csuklani, tíz óra felé már volt benne annyi erő, hogy kimenjen a Stadionba. Derűs mosollyal kijelentette, hogy már teljesen magához tért, csak voltaképpen hogy hívják őt, és melyik csapatban játszik, mert ezt az igazolásnál okvetlenül tudnia kell. Rettegve vártam a mérkőzés kezdetét.

Gráf behunyt szemmel futott ki a pályára, a szurkolók azt hitték, hogy a szemét pihenteti vagy ideges, és nem mer felnézni a nézőtér roppant karéjára, de én tudtam, hogy alszik. Minden játékos egy-egy labdát fogott a hóna alatt, csak ő hozott most is egy Hubertusos-üveget, attól tartottam, inni fog, de letette az ellenfél kapujának a sarkába. Mivel a szemét a mérkőzés kezdetét jelző sípszó után sem bírta kinyitni, a likőrösüveg szaga volt az egyetlen útbaigazító jelzés számára: tulajdonképpen merre is támad a csapata.

Támadó fedezettől még sohasem láttam nagyvonalúbb játékot, mint ezen a délelőttön Gráftól. Távoli lövéseire hiába vetődött a kapus, pontosan néhány centivel a likőrösüveg mellett vágódtak be a hálóba. Csak szünet után történt egy kis gikszer. Kapucserénél Dezső elfelejtette átvinni az üveget a túloldalra, így csak a Hubertus szagától vezéreltetve a félidő elején ellenállhatatlan csukaugrással öngólt fejelt. Mikor társai felelősségre vonták, mentegetődző mosollyal átrakta az üveget az ellenfél kapujába, ettől kezdve újból a mezőny fölé nőtt.

Meccs után leültem vele egy eszpresszóba, és próbáltam a lelkére beszélni, hogy egy ekkora tehetségű játékosnak halálos vétek elinni az eszét.

– Nézze, Géza bácsi – mondta a zseniális jobbfedezet –, maga rendes krapek. Ha akarja, megígérem, hogy nem iszok többé, de előre figyelmeztetem: az én ígéretem nem sokat jelent, viszont ha megesküszöm rá, akkor még kevesebbet.

– Nyugodj meg – mondtam –, majd vigyázni fogok, hogy ne ihass. Nem véletlenül vagyok én az Antialkoholista Szövetség főtitkára.

Dezső hozzánk költözött, munka után megvártam a gyár előtt, és együtt mentünk haza. Útközben azonban mindenütt találkoztunk a „Gráf Dezső Baráti Kör” régi tagjaival, akiknek a száma tovább nőtt, mióta Dezső a Fradiban játszott. Erőszakkal behurcoltak minket egy vendéglőbe, és két teli Hubertusos poharat raktak elénk. Dezső rám nézett:

– Ezt valakinek meg kell inni, Géza bácsi, különben itt emberhalál lesz.

Láttam, hogy valóban nincs kitérés. A sorsdöntő vasárnapi Fradi–MTK-ra gondoltam, felragadtam mind a két poharat, és egymás után felhajtottam. Mindent elittam a jobbhalf elől, reggel az Ittasellátóban, vagyis a kijózanító szobában ébredtem fel.

És ez így ment a hét mindegyik napján, iszákosságomnak híre terjedt, kirúgtak az Antialkoholista Szövetségből, tízéves angolparki működésem alatt először fordult elő, hogy a hullámvasúton két szerelvény összeütközött, de minden erőfeszítésem dacára Gráf Dezső ezen a vasárnapon is részegen lépett a pályára. Pedig esküszöm, hogy a Stadionba még józanon érkezett, az utolsó pillanatban ivott meg egy fél liter kámforos szeszt, melyet a gyúró bedörzsölésre szokott használni.

Ez a serkentő folyadék, úgy látszik, túlságosan felélénkítette Dezsőt, mert rögtön az első átadással kapura tört, átjátszotta az ellenfél védelmét, de nem érte be ennyivel, tovább vezette a labdát, kicselezte a jegyszedőket is, és a maratoni kapun kiszaladt a Stadionból.

A szemtanúk később elmondták, hogy Dezső irtózatos sebességgel végigfutott a Rákóczi úton, felsőtestének könnyed mozdulatával kicselezte a rátámadó villamosokat és autóbuszokat, majd közvetlen közelről az Erzsébet-híd két bejárati pilonja közé lőtte a labdát.

Ezzel betelt a pohár, a szakosztály vezetősége kivette Dezsőt a felügyeletem alól, és a legszigorúbb rendszabályokhoz nyúlt. Egy páncélszekrényt bérelt a Nemzeti Bank pincéjében, ide zárták be Dezsőt némi ennivalóval és friss forrásvízzel.

Egyik éjszaka a „Gráf Dezső Baráti Kör” ólmosbotokkal és borosüvegekkel felszerelve támadást kísérelt meg a Nemzeti Bank ellen, de az éber őrség visszaverte őket.

Vasárnap délután egy helikopter hozta ki a páncélszekrényt a Stadionba, pontosan a középkörbe engedte le, az edző kinyitotta a bonyolult zárat, Dezső kissé összegyűrve, de végre kiléphetett. Ott, a partvonal mentén sietve legyúrták – szigorúan alkoholmentes szerekkel –, a gyúró szerint sikerült eltüntetni izmaiból az egyhetes szekrényben lakás nyomait.

Hiába rendelkezett a lehető legtökéletesebb kondícióval, Dezsőnek mégse ment a játék. Néha megpróbálkozott egy-egy távoli lövéssel, az egyik el is törte derékban a Stadion hatvan méter magas zászlórúdját.

A vezetők nem értették a hirtelen formahanyatlás okait, különféle módszerekkel próbálták felrázni a jobbhalfot. Injekciókúrának vetették alá, ennek hatására Dezső előbb három méter magasra nőtt, majd visszaesett egy méter húsz centire, csak nehezen lehetett visszaállítani eredeti magasságát. Majd egy gépbikát hozattak Nyugat-Németországból, Dezsőre egy Vasas-dresszt adtak, a vörös dressz működésbe hozta a bika elektromos agyát és elektromos szarvait, egész nap kergette Dezsőt a Rákos mezőn, de semmit sem használt.

Én akkor már tudtam, hogy a józan Gráf Dezsőből sohasem lesz játékos, lángeszű cseleit, félelmetes bombáit, zsinóron húzott keresztlabdáit az ital sugallta neki. Őszintén az elnökség elé tártam a helyzetet, az elnökség tudomásul vette, megállapodott a Spartacus Vörös Kefével, hogy az idény végén négy súroló- és két körömkeféért visszaadjuk Dezsőt.

Hamarosan ki is maradt az első csapatból. Mivel idény közben nem igazolhattunk új játékost, ismét Steinitzet kellett elővennünk, a legendás Steinitz–Jascsák–Podhola fedezetsor utolsó tagját. Mérkőzéseinket ezentúl mindig kora délután rendeztük, mert Steinitznek legkésőbb fél nyolcra vissza kellett érnie az aggok házába.

Hiába csináltattunk számára új ezüstgégét, Steinitz már nem volt a régi. Mérkőzés közben gyakran lefeküdt a kapu árnyékába, és szunyókált egy negyedórát. Tíz főre fogyatkozott csapatunk sorozatos vereségeket szenvedett, és az utolsó forduló, a Nemzeti Bajnokság történetében először, kieső helyen találta a Ferencvárost. Utolsó mérkőzésünkön legalább döntetlent kellett elérnünk.

Maga a mérkőzés nem sok jóval kecsegtetett. A Bányász Szakszervezet reprezentáns csapatát, a félelmetes hírű Váci utcai Bányászt kaptuk ellenfelül, ez az elnevezés onnan származott, hogy a csapatot pesti futballistákból verbuválták össze, akik nem voltak hajlandók elhagyni a Váci utca megszokott eszpresszóit, inkább egy bányát nyittattak maguknak egy közeli lebontott ház helyén.

Mondom, nem sok reménnyel álltunk ki ellenük, ráadásul az utolsó pillanatban Steinitz lemondta a játékot, mert aznap avatták fel legkisebb unokáját alezredesnek. Így az edző kénytelen-kelletlen Gráf Dezsőt jelölte jobbhalfnak.

Dezső, akit azóta is szigorú alkoholmentes diétán tartottak, nem nagy kedvvel játszott, tudta, hogy az idény végén mindenképpen kirúgják. Csak a többi tíz fiú lelkesedésének köszönhettük, hogy kihúztuk gól nélkül az első félidőt, de szünet után már az első percekben látszott: képtelenek tartani a labdát, összeroppannak, és elúszik a számunkra fontos döntetlen. Az edző kétségbeesve fordult hozzám:

– Kedves, jó Kovács úr, ha nem akar jövőre másodosztályú meccsekre járni, rázza fel valahogy ezt a Gráfot.

Megtöltöttem egy kristályvizesüveget Hubertusszal, és mintha csak fel akarnám frissíteni Gráfot, átnyújtottam neki, de a játékvezető megérezte a szagot, és elzavart a partvonal mellől. Márpedig életszükséglet volt, hogy Gráf Dezsőt valamiképpen italhoz juttassuk, a védelmünk már kezdett összeroppanni a Váci utcai Bányász állandó támadásai alatt.

Mintha fotós lennék, egy fényképezőgéppel visszatértem a kapu mögé, és egy kirúgásnál magamhoz intettem Dezsőt:

– Dezső, öt perc múlva letelik az első negyedóra, kicserélik a labdát. A fiúk, ahogy megszerzik, le fogják passzolni neked, a meccs végéig nem szabad elvesztened, mert gólt kapunk.

– Nincs hozzá erőm, Géza bácsi.

– A labda Hubertusszal lesz megtöltve, és ha kihúzod a félidőt gól nélkül, a tiéd marad.

Öt perc múlva bedobták az új labdát, Dezső mintha a gumin és a bőrön keresztül is megérezte volna a Hubertus szagát, egyszerre felélénkült. Ez alatt a félóra alatt Dezső még egyszer megmutatta, hogy a futball nagy tanárai közé tartozott. Egy pillanatra sem veszítette el a labdát, mert a súlyáról az ellenfél rögtön megérezte volna, hogy szabálytalan, így keresztben-hosszában cselezgetett. Elegánsan átlépett a gáncsot vető lábakon, ha mégis fellökték, ő maga végezte el a szabadrúgást, valamelyik társához pöccintette, visszakérte tőle, és tovább folytatta bűvészmutatványát.

Az utolsó percekben már nem is támadták a Váci utcai Bányászok, mintha felhagytak volna a reménnyel, hogy valaha is leszerelhetik. Mikor a bíró hármas füttyjele a Fradi bentmaradását jelezte, Dezső hóna alá fogta a labdát, és eltűnt.

A múltkor kint jártam a Spartacus Vörös Kefe egyik edzésén, hiába kerestem Dezsőt, azt felelték, hogy az ital tönkretette a lábait, átment vízilabdásnak, de hamarosan azt is abbahagyta, mert a sportkör elnöksége nem vállalta, hogy a meccsekre víz helyett Hubertusszal töltsék fel a medencét.